Minden világok

Adeptus blogja

Húsvét, karácsony, és egyéb "szingli"-rémálmok...

Családod akkor van, ha van kire számítani. Mindig. Hétköznap, ünnepnap, ha beteg vagy vagy egészséges. Ha nem lehet számítani senkire, akkor jobb, ha rájössz, legyenek akármennyien körötted, egyedül vagy.

Az nem család, aki csak kihasznál, fizikailag, anyagilag vagy lelkileg. Annál már egyedül is jobb. Legyen kutyád, macskád, ők őszintén tudnak szeretni.

Húsvét van. Én a két macskámmal ünneplem, ahogyan minden ünnepet. Van anyám, azaz mégsincs, mert neki csak lelki szemetesláda kellene, meg valami megfoghatatlan módon úgy képzelte egész életében, hogy szül egy gyereket, na, az majd jól eltartja meg gondozza, ha megöregszik, és ezért neki semmit nem kell tennie. Sőt: bármit megtehet az ominózus ivadékkal, annak akkor is kutya kötelessége lesz... Na, ebből nem kértem. Még aktív korában közöltem a realitást: fele súllyal, két gerincssérvvel ne is álmodjon róla, hogy majd én fogom kerekesszékbe ápolni magam, azaz őt. Mármint hogy addig ápolom őt, míg teljesen szétmegy a gerincem. Hiába ajánlgattam neki, hogy vannak szép nyugdíjasotthonok, vagy keressen valakit, aki segít neki - az elsőre közölte, hogy ő ugyan nem alkalmazkodik senkihez (a cigarettát nem hajlandó letenni), a másodikhoz meg túl zsugori. Megszakítottam a kapcsolatot vele, a többi rokonommal ő szakíttatta meg velem már vagy 20 éve, mert ha ő nem beszél velük, hogy merem én szeretni őket?

Szóval húsvét van. Lementem a boltba kenyeret venni, meg vásároltam a kifőzdében natúr főtt tésztát, két napja hoztam a hétvégére szárazbabfőzeléket főtt tarjával, ez lesz a ünnepi menü. Ja, és készíteni fogok salátát, amit imádok.

Van egy kedves ismerősöm, azaz csak ismerős, de nekem kedves, mert sorstárs. Egyedül él, a családja "szégyene": belekényszerítették a családi hagyományba, ügyvéd lett, amit gyűlöl a maga szelíd, idealista lelkével. Lassan ötven éves, nem vitte semmire. A lakásán, autóján jelzálog, teli van tartozással, egy lépésre van az utcától. Depressziós, ami közös ismerősünk elbeszéléséből derül ki, de hogy nem veszi ezt észre senki? Miért nem siet a családja (igen neves ügyvédcsalád hatalmas vagyonnal) a segítségére? Csepp lenne nekik a tengerben, ha kis lakásának és öreg autójának a fenntartását finanszíroznák. Neki az élet. Na, még egy mintacsalád... Úgy fogamazok, neki sincs családja.

Vajon hányan élnek az országban ilyen furcsa létben, hogy van is családjuk, meg nincs is? Akit nem szeretnek, miért nem? Anyám soha az életben nem volt hajlandó őszintén beszélni velem.

Mások mesélik: nekik az ünnepek rohanás, kipurcanás: jön a sáskahad, unokák, gyerekek, az egész hónap a takarításról, a főzésről, a dínom-dánomról szól, aztán miután a rohamlátogatás után távoznak, ott maradnak a romok és a holtfáradt szülők-nagyszülők, akik nem győznek takarítani, meg kipihenni magukat.

Csak én érzem úgy, hogy ez az ország iszonyatosan kifordult magából?

Megmondom a tutit!

Tele van a hamupipőkém a megmondóemberekkel. Ismered a fajtát. Ők azok, akik mindenre tudnak valami okosságot mondani. Abszolúte fogalmuk sincs az életedről, a körülményeidről, a lakóhelyed specifikációjáról (Nyugat-Magyarország kontra Dél-Alföld...), de ők tudják, hogy az a tuti a betegségedre, a helyzetedre stb. amit ők javasolnak. Cáfolod? Leírod, miért nem lehetséges? Hárítasz! Nem fogadod el a segítséget. Hát meg sem érdemled! Tovább»

Isten vagy én...?

Azt mondják, magunk döntünk az életünkről. Hogy ez így van-e, nem igazán tudom, csak azt, hogy voltak nagyon fajsúlyos történések az életemben, amikor egészen biztosan nem én választottam, döntöttem, hanem valaki más. Szuperegó, Isten... Olyan valószínűtlen találkozások, fordulatok az életben, amelyek soha létre sem jöhettek volna, ha azt józan ésszel eltervezzük. Ember így nem tud. Sokan hisznek a vonzás törvényében is, de nekem azzal is az a bajom, hogy oké, bevonzok dolgokat, de hogy pontosan azt, amim van, és életem legjobb része... Na, itt kezd a kétkedés felmerülni bennem. Mert ha nem tudok valamit megfogalmazni sem, hogyan tudnám bevonzani?

Viszont ha elfogadom, hogy létezik Isten és léteznek angyalok, akkor máris hihetőbbé válnak a dolgok. Logikusabbá, tisztábbá. Isten tudta, hogy nekem őrá van szükségem, pontosan rá, nem hasonlóra, nem másra - rá. Hogy azokra a cicákra azokkal a tulajdonságokkal, amilyenek. Arra, ami van, és nem másra. Mondjuk, ha az ember beteg, vagy éppen nem jól mennek a dolgai, akkor lehet, hogy kételkedni kezd. Isten nekem ilyet nem szánhat. Miért teszi ezt velem? Mert szeret... Mert le akar téríteni egy számomra nem megfelelő útról, és egy másikra terelni. Mert meg akar tanítani valamire. Vagy más okból - Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Egy biztos. Úgy burkolózom ebbe a tudatba, hitbe, mint egy meleg takaróba. Mert a szerető gondoskodást én 24 éves koromig hírből sem ismertem. Vagyis hírből igen, mert láttam a többi családban milyen az élet, és ettől csak még rosszabb lett - amit az ember nem ismer, az nem hiányzik neki... 24 évesen kaptam első és jelenlegi barátomat Tőle. Akivel a találkozásunkhoz olyan dolgoknak kellett történnie, amelyek szó szerint földöntúliak voltak. (Nincs köze a valláshoz, hithez). Ennek 22 éve. Második cicámat barátom előtt néhány héttel kaptam Tőle. Szintén igen valószínűtlen körülmények között. 20 évig volt velem. Akkor még fogalmam sem volt, hogy valaki munkálkodik azon, hogy boldog legyek. Azután két éve megint nagyon furcsa, hihetetlen dolgok történtek, amelyek felnyitottak a szememet.

Megnyugtat a tudat, hogy vannak, akik őrködnek felettem, gondoskodnak rólam, vigyáznak rám. Szeretem ezt a biztonságos burkot, fészket. Nem akarok dönteni, választani, én csak azt szeretném, ha nyugalomban és békében leélhetném az életemet.

Haza szeretnék menni...

Ez a világ nem a hozzám hasonlóknak való. Mindenki túlmisztifikálja a karácsonyt, mert ugye, a szeretet ünnepén egyedül lenni, meg efféle... Gondol valaki a fennmaradó 363 napra? Arra, hogy vannak - lassan a társadalom egésze -, akik végig és állandóan magányosak? Ehhez nem kell egyedül lenni. Én úgy vagyok magányos, hogy állandóan emberek vesznek körül, amitől már megőrülök, mert szinte soha nem lehetek magamban, mégis, nem hiszem, hogy nálam magányosabb lény létezik a világegyetemben. Azaz mégis: úgy a fejlett nyugati civilizáció lakosságának mintegy a 99%-a. Társas magánynak hívják a jelenséget... Amikor nem vagy egyedül, mégis, attól, amilyen a kapcsolatod a többi emberrel, akár az űrbe is kilőhettek volna rádiós és bármiféle kommunikáció nélkül. Nincs "Baj van, Houston"... Baj az van, de senkinek nem tudod elmondani, mert nem érdekel senkit. Vannak barátaid? Mondd csak el nekik, hamarosan nem lesznek. Van családod? Mondd el nekik, vagy megsértődnek, hálátlannak neveznek, vagy nem érdekli őket, vagy hamarosan fekete báránnyá válsz. Tedd ki közösségi oldalra, és kapsz hideget-meleget.

Van pénzed? Mákod van, akkor legalább pszichoterapeutához elmehetsz, aki ugyan fizetségért, de meghallgat. Ha tényleg iszonyú nagy mákod van, kifogsz egy olyat, aki valamilyen szinten tud/akar is segíteni használható útmutatással, tanáccsal.

Mit tehet az ember, ha lelki problémái vannak, de senkivel nem tud beszélni? Van, akinek segít az alkohol? Mostanáig ragaszkodtam kivételes intellektusomhoz, meg a szellemi szint viszonylag magas fokához. Most elgondolkodom, megéri-e. Jobb lenne tompa, de laza zombiként létezni, mint állandóan húsig érezni minden lelki fájdalmat. Gyermekkoromtól boncolgató típus vagyok, miután a családnak nevezett valami, amibe beleszülettem, sajnálatos módon nem funkcionált még közösségként sem. Kb. hatéves lehettem, mikor megfogalmaztam a párbeszéd hiányát a magam módján, úgy jellemezve "családomat", mint előkelő idegenek együttélését. Akkor még "előkelőek" voltak, vagyis nem voltak kirívó ereszd-el-a-hajamat epizódok (aztán azok is megérkeztek, és onnantól tényleg "happy" lett az élet nekem, az egyke, végérvényesen túlérzékeny lelkületű, a feszültséget radarként fogó gyereknek.) Úgy emlékszem vissza, hogy az a kb. 15 év átsírt napokból, felszabdalt bőrből és nagyon erős halálvágyból állt. Normális, hogy egyetlen boldog emléket sem tudok felidézni a szűkebb és bővebb "családommal" kapcsolatban?

Holnap lesz a születésnapom. És azon gondolkodom, vajon nem lenne-e okos dolog véget vetni ennek a pengetáncnak, és elmenni oda, ahová mindig is tartoztam. Mi tart vissza? Két cicám, akiket nem bíznék másra. Én fogadtam be őket, szeretnek, és szükségük van rám...Csak én tudom, minek örülnek, mit szeretnek, mitől boldogok.

Ironikus, hogy még a munkámba is kapaszkodom, amit nem is végezhetnék a hatalom döntése érdekében...

Egy kis plágium, átdolgozva...

Ideje lenne továbblépni, kislány, hallott egy jóságos hangot, aki egyébként nagyon hasonlított a pszichiátere hangjára.

Szuper, akkor lépjünk tovább.

Hogy kell azt csinálni?

Ki mutatja meg?

Senki?

Hát jó, akkor maradunk még egy kicsit. Söpörjük össze az üvegcserepeket, amik egykor tulajdon szívünket alkották. Megvan? Akkor most gondolkozzunk el rajta, hogy tud-e ez a kupac szemét még érezni vagy inkább hajítsuk ki a kukába?

Én inkább kidobnám, semmint még egyszer át kelljen ezt élnem. Tehát van szívem, de nem használom. Bátor dolog! Dehogynem, ott van benne a két cica...

Mentés

Mentés

Mentés

Félelem a bőrünk alatt, avagy ez már zsigeri kérdés

Vajon ha egy ember a kora előrehaladtával egyre szorongóbb, depressziósabb, egyre gyakrabban vannak egyre súlyosbodó pánikrohamai, és csak akkor igazán boldog, ha a macskáival bezárkózhat a négy fal közé és kizárhatja a külvilágot - annak minden formáját -, az az ő hibája, vagy a társadalomé, és az őt körülvevő többi emberé? Vajon a pánik akció vagy reakció?

Ha apró gyermekkorától józan eszének birtokában élete legjobb pillanatiban is kész lenne azonnal meghalni, vajon az mennyire normális? Vajon így született?

Hol van a tornádó, ami elrepíthetne egy másik kontinensre, ahol van mosoly, a lelkekben és az ablakokon kívül is állandó a fény, a napsütés, van esély a becsületes életre, ahol nem a másik ember kényétől-kedvétől, hangulatától függ az életem? Hogy beárul-e a szomszéd, hogy néha görkorcsolyát lát a lábamon, vagy meglát, amint "kocogás" címszó alatt körbevonszolom magam a tavon, és ezért szankcionálnak? Hogy a sportteremben, ahová azért járok, mert asztmagyógyszerre nem telik, de túl a negyedik X-en még őrizném az egészségem morzsáit, és ez barátilag ingyen van, rettegve nézegetek körül, nem jár-e oda olyan, aki a későbbiekben felelős lehet az életem további alakulásáért? Életért-halálért?

Oda, ahol földrészek választanának el gátlástalan diktátorok örök büntetlenül hagyott ámokfutásától, amellyel elüldözik a fiatalokat, a betegeket, öregeket, fogyatékosokat pedig a végletekig ellehetetlenítik?

Szeretnék olyan magyar lenni, aki a kívülről érkező "támadástól" fél, de sajnos tudom, hogy amit a magyar a magyarral művel, kismiska ahhoz, amit bármekkora mingránscsoport tudna. Inkább robbantsanak fel, minthogy az anyámmal kelljen élni... Inkább robbantsanak fel, mint hogy felvegyenek műtétre a helyi általános sebészetre, vagy bekerüljek a belgyógyászatra.

Gyűlöllek, Magyarország, te lélekgyilkos.

Mentés

Nőnap, avagy a lelke mélyén minden nő Zoltán egy kicsit...

Utálom a nőnapot. Meg a Valentint, meg az összes, megkülönböztetésre és "lehúzásra" alapot adó "ünnepet". Miért?

Mint minden ellenérzés, ez is zsenge gyerekkoromra vezethető vissza. Apukám fiúgyermeket várt. Az, hogy lány lettem, szerinte az Univerzum egyfajta ronda tréfája volt. Nem is volt hajlandó lányként kezelni. Anyut ímmel-ámmal felköszöntötte ugyan nőnapon egy-egy szál virággal, ám én nem kaptam semmit (láttam, amint lány osztálytársaim, szomszédaink kislányai az anyukákkal együtt kapnak virágot a csaláfőtől). Aztán jött a húsvéti felhajtás, amikor minden csoki a fiúknak lett eltéve, én nem ehettem belőle, mert annyi pénz nem volt, hogy plusz édességre jusson, ki volt számolva, kb. ki jön, és azoknak lett vásárolva. Akiknek már nem jutott csoki, pénzt kaptak. Utáltam, hogy fiú osztálytársaim, unokatestvérem minden húsvét után azzal dicsekedtek, ki mit vett az összelocsolt pénzen. Szóval egészen korán elkezdtem utálni, hogy nem fiúnak születtem. Később ez a menzesszel folytatódott, majd betetőzött a pályaválasztásnál. Akkorra már eljutottam oda, hogy képtelen voltam magamra mint nőre tekinteni, ha meg mégis, akkor nagyon utáltam a tényt. Nem segített az sem, hogy alacsony, jelentéktelen külsejű lány voltam, szóval még a másik nem irántam tanúsított érdeklődése is esélytelen volt.

Női mivoltom utálata akkor kezdett szelídülni, amikor megismertem első (és utolsó, jelenlegi) barátomat. Kezdetben volt nőnap, Valentin, aztán szép lassan elhalt, mert "ha nőnap van, akkor legyen férfinap is" elven nem volt hajlandó ezekkel az alkalmakkal foglalkozni. (Mennyit hallottam én ezt gyerekkoromban: "ha anyák napja van, miért nincs apák napja is...?" változatban...) Én viszont - szintén zsengekori hiány-hozadék - imádok meglepetést okozni, kedveskedni, tehát az ilyen napokon mindig adok ajándékot.

Amúgy párom védelmére mondva, ő a világ legjószívűbb férfija. Jachtot, mellnagyobbítást stb. mondjuk nem finanszírozna (bár, ha nyerne a lottón, a jacht talán meglenne, de kellene a fenének :-D), viszont ésszerű határokon belül soha semmire nem mond nemet, legyen bármilyen nap, vagy esetleg számára bármennyire is értelmetlen vagy éppen felesleges az adott kiadás, ha nekem örömet okoz. Ezzel azt akarom érzékeltetni, hogy nem zsugori, nem a pénzt sajnálja.

A mai fiatal nemzedék a mondvacsinált "ünnepek" lázában ég, de vajon ez mennyire őszinte? Ha ezeknek a fiúknak a partnere kórházba kerülne, éjjel bemenne-e valamelyik hozzá, csak azért, mert a lány kéri? Ülne-e az ágya mellett, horribile dictu okostelefon, bluetooth, tablet stb. nélkül, csak és kizárólag a betegre figyelve, mert a társát megnyugtatja a jelenléte...? Mert bizony barátom megtette, nem egyszer... Piros szíves lufit venni persze évente egy-két alkalommal kevésbé macerás, az fix.

Mondom, utálom a nőnapot és a Valentint. Mert segít abban, hogy a fontos dolgokat - szeretet, törődés, tisztelet, a mindennapi "ott vagyok neked" - elfedje a hamis csillogás, a virágözönbe és mütyürkehalomba temetett "még jó, hogy ennyivel le lehet tudni" szomorú igazsága. Mert aztán ott van még 363 nap, amikor a partnerre figyelni kellene, de az már nem megy, az heroikus küzdelem lenne, és sajnos a küzdelem nem a mai ifjabb generáció favorizáltja, hovatovább úgy viszonyulnak hozzá, mint a bizonyos ördög a bizonyos szenteltvízhez...

Még mindig nem szeretem, hogy nőnek születtem, de már rájöttem, nem sokat tehetek ellene, és valószínűleg már kifelé haladok ebből az állapotból...

A bejegyzés lényege? Minden kedves hölgytársamnak nagyon boldog Zoltán napot kívánok ;-)


Mentés

Tegezz, vagy ne szólj hozzám...

Változom. Hogy ez az életkorral jár, vagy mással, nem tudom.

Lesokkol, amikor valaki magáz. Nekem nagyon teszik az angolszász nyelvterületeken élő szokás, hogy nincs "ön" meg "maga", hanem egyszerűen mindenki "te". A mi nyelvünk a megkülönböztetést, a szeparálást erőlteti, a magázódás azt sugallja: magad vagy. A "te" ellenben az "én" párja, és így alkot "mi"-t. vagyis olyan közösséget, ahol mindenki ugyanolyan eséllyel indul, nem a kora alapján ítélik, egyszerűen egy másik élőlény, pont olyan, mit én.

Egész életemben utáltam a magyar "felnőtt" köszönéseket. Merev "jó napot", ami kellően semleges ahhoz, hogy ne jelentsen semmit. Egy "szép napot", vagy a régies "adjon isten" még töltéssel rendelkezett, de a sablonozott "jó napot" már nem jelent semmit, csak egy kötelezően odavetett, max. minimális udvariassági gesztus. Viszont ha ma egy régies formulával köszön valaki, akkor igencsak furán néznek rá.

A "hello" itt sajnos nem nagyon dívik. Vannak, akik veszik az adást, és így köszönnek vissza, de vannak, akik nehezményezik. Az idősebb korosztályt még megértem, nekik ez nem természetes, de amikor egy korombeli férfi nekem "jó napot"-tal köszön, vagy egy gyerek lecsókolomoz, hát, kiráz a hideg. Minősítenek. Átejtenek egy "öreg" csoportba, a magam 45 évével, fiatalos stílusával. Néha visszaköszönök hellóval, de a sokadik jónapot után már ingerenciám van nem visszaköszönni. Nem bunkóságból, egyszerűen azért, mert látszik, egyáltalán nem érdekli, én mit szeretnék. Nem érdeklem. Akkor ne köszönjön.

Csináltatok pólót nyárra. A felirat a következő lesz:

Tegezz, vagy ne szólj hozzám... ;-)

Na, jó, ez csak vicc...

Boltkóros...?

Ha egy gyermeket megfosztanak az álmaitól, céljaitól, akkor egy fóbiáktól gyötört, pánikbeteg, az útját, helyét soha meg nem találó felnőtté válik, aki egész hátralévő életében kompenzálni fog, mindenáron. Egyszerűen azért, mert ez az életben maradásának a feltétele. Ez normális emberek számára tűnhet hisztinek, megszállottságnak, mániának, de nem az. Csak egy mód, hogy a "démonok" egy időre békén hagyjanak...
Ez egy örök harc. Ha az érintett szerencsés, csak a démonokkal. Ha nem az, akkor a környezettel is.
Mindenki más. A természet általában remek démonűző, több okból is. Nincsenek emberek, Nincsenek helyzetek, amelyek a veszteségre, be nem teljesült álmokra emlékeztetnének. A természet önmagában tiszta és érinthetetlen az emberi érzelmek által - ahogyan a szén-dioxidból oxigént, úgy az emberi frusztrációból, fájdalomból tiszta békét és szeretetet alakítanak.
Ha nincs természet, vannak más helyek is. Koncentrált helyek. Boltok. Ahol sok lélekkel bíró tárgy sorakozik, és el lehet veszni közöttük. Elvarázsolódni.
Gyermekkoromban miután kiderült, hogy az álomhivatás számomra elérhetetlen, ruházati vagy papíráru-eladó szerettem volna lenni. Vonzott a textília és a papíráru tiszta illata, imádtam a méterárut éppúgy, mint a kész ruhákat - egy írószerboltban órákig képes voltam elmászkálni, az ott érzett illatok máig feledhetetlenek. Ezt sem engedték, mert egy szomszédos városba kellett volna átvonatoznom, ahogyan több osztálytársamnak is. Bedugtak hát egy gimnázuimba, ahonnan bárminemű használható ismeret nélkül, öt rémálomszerű év után kerültem ki és menekültem el jó messzire egy olyan pályára, amit soha nem akartam, és ami hat év alatt rokkantat csinált belőlem.
Máig megnyugtatnak a boltok. De a környezetem ezt nem érti. Megszállottnak és "betegnek" neveznek, merthogy természet nem lévén a közelben muszáj áruházakba járnom, hogy ne szakítson szét a tehetetlen fájdalom és düh, és harag, és minden egyéb, ami erre rakódik. Sajnos az emlékek egyre gyakrabban támadnak, és egyre több seb marad utánuk. De szeretett helyeimen elfelejtek mindent, amíg ott vagyok, mintha egy erdőben lennék. És a botanikus kerttel, állatparkkal ellentétben ingyen van...

Csak egy kiáltás...

De mikor lesz már végre az életemben valami úgy, ahogyan én szeretném...?

Akkor és úgy, amikor és ahogyan én szeretném.

"De" meg "ha" meg "csak" és effélék nélkül...

Félelem a bőrünk alatt - II.

Ma délután elvonatozom a fővárosba és vissza. Elvileg ennyi. Megvesszük a jegyet, felraknak a szerelvényre, Pesten várnak, átveszem, amit el kell hozni, visszaszállok a megfelelő járatra, és itthon várnak.

Kissé debil leírás, mintha egy ötéves írta volna, ha tudna írni. Viszont az az ötéves, aki tud írni, nem féltétlenül szorul arra, hogy megvegyék a jegyét és felpakolják a vonatra...

Azért én utazom, mert nekem van kilencven százalékos kedvezményem, így a postánál jóval olcsóbban le tudom szállítani az amúgy értékes és törékeny cuccot. Sőt, mindenki másnál. Ingyen... Na jó, a vonatjegy 800 Ft, de mi ez a teljes árhoz, törékenyen feladott cucchoz stb. képest? Semmi. Én nem kérek érte viszonzást. Segítek.

Aki idáig elért, az valószínűleg egy rakat dolgot nem tud hova tenni.

Miért kell másnak megvenni egy felnőtt embernek a jegyet, felrakni a vonatra, majd "leszedni" onnan?

Mert súlyos szorongó pánikbeteg vagyok, akinek gyakran az is rohammal jár, ha bevásárolni el kell mennie. Kísérettel. Vagy le az utcára, egyedül... Vagy kommunikálnia mással. Az ügyintézés szinte száz százalék. Így már gondolom, nem is annyira debil az eleje. 25 éve nem ültem vonaton. Távbuszon sem nagyon. Kerülöm a sokaságot, az idegeneket, a várakozást, a zárt helyeket stb. Bármit, ami kiválthatja a pánikot. A helyzeten a világ összes szorongásoldója sem segít, alkoholt viszont nem iszom.

(Az sem segít, abba a katagóriába tartozom, akinek az agyát nem, kizárólag a korpuszát anortizálja le a pia, és mintha szellemként saját magam felett lebegnék, látom magam, amint irtó cikin csigavonalban haladok, holott egyenesen szeretnék. Megmarad viszont a pánik,  félelem, a kommunikációs korlátozottság, tehát okafogyottá vált az alkoholfogyasztás folytatása. Nem, mintha nagy piás lettem volna valaha is, de egy-egy sört megpróbáltam szorongásoldóként néha meginni.)

Szóval ma utazom. Bevállaltam, szeretetből - milyen hülye az ember!

Ott a sansz, hogy élvezni fogom. Kisgyerekként imádtam, lehúztam az ablakot, és kihajolva élveztem, hogy cibálja a hajamat a szél. Megpróbáltam elkapni az ablak felé hajló ágakat. De felnőttem. Már nem "illik" ilyesmit csinálni, valószínűleg furábban néznének rám az utastársak, mintha simán, fuldokolva-sírva bepánikolnék. Mert az normális. Kezelhető. Illedelmesen pánikolni, társadalmilag elfogadottan. De felnőtt testben gyerekként viselkedni, élni, élvezni a pillanatokat, az már ciki. Abnorm.

Mák, hogy tél van, vagy valami olyasmi, esik az eső, a francnak sincs kedve a fejét kidugdosni, így még a kísértés is elkerül majd. Ezért viszem a telefonomat, a tabletemet (mindkettő teletömve nyugtató játékokkal, meg gyorsan lemerülő akkuval :-( ) és természetesen a stresszlabdámat...

Míg a gyermek szabad, felnőttként hányféle félemem lapulhat egy ember bőre alatt...